Talán egy évtized volt összesen az az időszak az egész eddigi létezésemből, amikor a gondolataim és érzéseim középpontját nem a halálvágy töltötte ki. Életem háromnegyede telt el úgy, hogy nagyrészt passzív módon vártam a véget, időnként aktívan is próbáltam érte tenni, de meg kell hagyni, elég béna  vagyok abban is. Tudatosan hagyok magamnak időt, perc morzsákat, amikor tocsoghatok az önsajnálatban, hogy aztán abből lendületet merítve tovább bicegjek cél nélkül, gyökerek nélkül.

Talán mindig is ez a gyökértelenség volt a baj, még a legocsmányabb gaznak is kell valami táptalaj, amibe kapaszkodhat, amiből és amiben élhet.

Csodálom azokat az embereket, akikből árad az élni akarás, akik képesek normális szociális életet élni, akik képtelenek felfogni azt a beszűkült tudatállapotot, amikor a cső végén csak valami értelmetlen és ostoba öngyilkossági kísérlet áll.

A legszomorúbb az egészben, hogy nincs reális okom az elkeseredettségre, főleg figyelembevéve azt, milyen élethelyzeteken kellett keresztül mennem sokszor. Mégsem látok magam előtt semmi célt, csak a napról napra létezés száraz valóságát.