Vannak olyan emberek, akik körül mintha gyűrűzne a káosz. Az útitársuk egy büdös, poshadt, kilátástalan, pöcegödör szerű problémagenerátor. Bár úgy veszem észre, hogy a legtöbb esetben maguknak okozzák, vagy a figyelmetlenségükkel vagy a nemtörődömségükkel. Esetek kis részében "véletlenül" történnek velük szar dolgok. És egy ilyen nővel fogok úgy tűnik együtt, váltásban dolgozni. Aki a saját dolgait elrontja, majd nekem szól, hogy egyeztessek egy olyan, általam elkészített dologról, amiben nincs is hiba.
Belekapaszkodik olyan értelmetlen dolgokba, amik már az aktualitásukat is elvesztették, a legapróbb részletekig belemélyed olyasmibe, aminek sem jelentősége, sem értelme, de még csak köze sem sok van hozzá. Mindemellett pedig gyenge. Olyasfajta gyengeség veszi körül, amire az arra érzékenyek ráharapnak és amitől bele akarnak rúgni egyet. Én is. Irtózom az ilyen emberektől, igyekszem messzire kerülni tőlük, mintha csak valami fertőző betegségük lenne.
Lassan elmondhatom hogy az empátia teljes hiánya jellemez, amit sem nem szégyellek, sem nem vagyok rá büszke. Gondolom kiégtem. De legalább lelkiismeretfurdalás nélkül elhajtok bárkit, akit el kell hajtani.
Előző munkahelyem kezdetén úgy éreztem nincsenek szövetségeseim. Itt sincsenek, de itt már én is sokat hozzátettem ahhoz, hogy ne is legyenek. Nem vagyok hajlandó közösséget vállalni olyan emberekkel, akiknek az értékrendjük ennyire eltér az enyémtől. Lényegtelen, hogy melyikünké a"normálisabb" vagy a közvélemény szerint elfogadottabb. Amiket itt látok, arra egyetlen korábbi munkahelyemen sem volt példa, noha az itteni munkavállalók többsége mindezeket "pozitív"-nak ítélné.
Nem vagyok a munka hőse. Legtöbbször utálom amit csinálok, ha nem azt, amit csinálok, akkor pedig azokat, akikkel együtt kell ezt tenni. Most az utóbbi van. Tök jó, hogy az osztályvezető nem fogja a népet szigorúan, de pofátlanságnak tartom, hogy ezzel visszaélnek. Hogy 1,5 órás ebédszünetet tartanak, miközben kimennek piacozni, hogy aztán a megszerzett zsákmánnyal kivonuljanak a konyhába ténylegesen enni még egy órán keresztül. A 20 percenként lemegyek cigizni 10 percet ismerős történet.
Nem tolerálom azt sem, hogy 3 hetente beteg az a göthös nyűves kölyök, az anyja meg (akit helyettesítek) annyit nem képes hozzám bökni, hogy figyelj már, ez meg ez van, köszi.
Közellenségnek tűnhetek. Mert dolgozok. Mert a munkaidő azon részében, amikor épp végeztem a feladatommal, elvagyok a saját kis világomban és nem az a hobbim hogy másokat leszólok (nem, az itteni nem leszólás, hanem kifakadás !), nem a folyosón jártatom a számat, nem cigizés közben pletykálok másokkal vagy épp a piacon/plázában lebzselek. Nem fogadják el a megoldási javaslataimat sem, aztán 1-2 órával később más megfogalmazásban, mástól tök jó ötletnek tűnik.
Pedig azt hittem elsőre, hogy ők egy kicsit mások a nagy átlagnál. Hogy ők olyan közösség, akikhez jó tartozni. Tévedtem.