Le kell vonnom a tanulságot.
Legalább akkora szarházi munkáltatóként a Semmelweis Egyetem, mint anno a Pécsi Szívgyógyászati Klinika volt. Persze biztos vannak, akik ha jól benyalnak, akkor jó fizetést kapnak, és természetesen azok is jól keresnek, akik csak a feladatokat osztják le, ezzel leplezve a szakmai inkompetenciájuk, de aki a lényegi munkát végzi, az sem erkölcsileg, sem anyagilag nincs megbecsülve. Sőt! Szerencsére most már nem tudták megtenni velem azt, amit 15 évvel ezelőtt, de a szemem előtt zajlott az a megaláztatás és kiszipolyozás, amit velem is műveltek.
Nem tudom, hogy ez az emberi hulladéklerakó változtatja át az embereket, vagy eleve mágnesként vonzza be azokat a selejteket, akik itt kiélhetik elnyomó hajlamaikat, nyomorult semmitérő életük kompenzálásaként.
3 évet dolgoztam itt. Úgy kezdtem, mint közülünk sokan, örültem, hogy itt helyezkedek el, mert akárhogy is alakul, jól mutat a szakmai önéletrajzban egy ilyen hely neve. És persze hamar kiderült, hogy a kirakat mögött a rendszertelenség, a hozzáértés hiánya, a rosszindulat uralkodik. Elsőként közvetlen kolléganőtől tapasztaltam meg mekkora nyomor lapul egyesek fejében és lelkében, hogyan kell eljátszani a "kinevezett vezető koordinátor" szerepkörben azt, mintha "valaki" lenne az illető. Persze az ember próbaidő alatt hallgat, tűr, tanul - és nem csak a munkakörrel járó feladatokat, hanem a nárcisztikus és borderline jellemű emberekkel való közös munkát is. Mindig volt egy kis remény arra, hogy lesz változás, csak sajnos ez nagyon sokáig nem következett be. Sokat szidhatnám őt is, a többieket is, de kár értük a szó, nem az egyéneken van a hangsúly, hiszen pszichotikus, neurotikus nők mindenhol vannak, akik a frusztrációikat és a magánéleti nyomorukat másokon vezetik le.
Szembesültem azzal a lelki terrorral, amin én is átmentem régen. Amikor a titkárnő mesélt arról, hogy a stressz és gyomorideg miatt reggelente hányással kezdte a napot és nyugtató teák után este sírással zárta. Amikor semmibeveszik mások munkáját, erőfeszítését és addig pakolják a terhet, míg az ember belerokkan lelkileg, hozzáteszem: alaptalanul és szükségtelenül!
Mert nem a coviddal és nem a munkával volt a baj, hanem az emberi hozzáállással. A munka mindig sok volt, köszönhetően a teljesen értelmetlen bürokratikus eljárási rendnek. Azonban nem mindegy, mennyire lehet együttműködni a társosztályokkal, mekkora hajlandóság van bennük arra, hogy egy-egy beszerzés, ügymenet mielőbb megvalósulhasson, mekkora szakmai és emberi támogatást (itt inkább támadást) kapnak a dolgozók a közvetlen kollégáktól és felettesektől. De a Semmelweis Elitegyetemen, ami csak a nevében elit, sikerült elérni azt, hogy minden a lehető legtovább tartson és a legbonyolultabban és legembertelenebbül történjen. Hogy ügyintézőként le sem szarják a dolgozót, az megszokott volt, mozdulni csak akkor voltak hajlandóak, ha egy igazgatóhelyettes vagy igazgató írta meg - sok esetben továbbította az ügyintéző által megírt - levelet, ami gyorsíthatná a menetet, érzékeltetve és nyomatékosítva azt, hogy egy senki vagy abban a pozícióban.
Az emberek itt nem akarnak dolgozni. Mert aki tényleg dolgozik, nincs megbecsülve. Még a legkitartóbb lélek is megtörik egy idő után, ha látja, hogy - túlzás nélkül - 10 munkakört kell egy emberként végeznie, míg mások, más szervezeti egységnél egy munkakörben több pénzt kapnak és a munkakörnyezet is kulturáltabb. Beszélhetnénk arról, hogy 15 nőre egyetlen wc jutott, ami zárható volt és aminek a kulcsa időnként "eltűnt". Beszélhetnénk arról, hogy átköltözés után ablaktalan irodákba voltunk szétszórva, amit néha elöntött a víz és ahol a földszinten lévők majd megfagytak, az emeletieknek pedig melegük volt. Beszélhetnénk arról, hogy a klinikák közötti iratanyagok átszállításáért szinte könyörögnünk kellett. Azt is megemlíthetnénk, hogy egyes karbantartók egy parafa falitábla falra helyezését nem tudták/akarták megcsinálni vagy hogy milyen szintű kibeszélés és lenézés ment egymás háta mögött, miközben az ember arcába mosolyogtak. De ezek mind csak úri huncutságoknak számítanak a valós problémákhoz képest.
A végén már csak nevettem azon, hogy a legfontosabb beszerzés az igazgatónak az új, gyorsabb elektromos autótöltője volt a Teslájához, abból a bevételi forrásból, ami "plusznak" számított, amellett, hogy a költségvetésből kimatekozva nem jutott pénz arra, hogy a betegellátásban ténylegesen résztvevő embereket vegyenek fel vagy hogy a gépek havi több milliós karbantartási díja fedezve legyen. Természetesen ez is sürgős volt, mert a jelenlegi autótöltő nem volt elég gyors, ezért a beszerzési igazgatóság tudta és engedélye nélkül, a beszerzési szabályzatban foglaltak és a KEF-es megállapodás/szerződés ellenére indult el az eljárás. Hogy mi lett a vége, nem tudom. Addigra már hányni tudtam volna ezektől az emberektől és Cartman-es módszerrel ("kapjátok be gyíkok, én leléptem") elhagytam a színpadot.
A covid tökéletes alkalom volt arra, hogy a KEF-et megkerülve "átcsússzanak" olyan beszerzések, amik bár ténylegesen a betegellátás érdekeit szolgálják, nagy eséllyel a 60-100 milliós beruházásokból a "közvetítőknek" is csurrant cseppent némi nem hivatalos pénzecske. De ezeket természetesen nem a klinika finanszírozta, hanem az állam. Az államtól meg nem bűn lopni, hiszen ők is ugyanezt teszik.
Az utolsó fél évemben Szarháziszanka' kisasszony egészen magas pozícióba nyalta magát, és vérszívóként ráérzett azokra a pontokra, ahol megcsapolhatja azokat, akikben még együttműködési hajlandóság volt. Furcsa párost alkotnak azok az emberek, akiknek az egyik tagja az elkövető a másik pedig az áldozat. Látva a lelki terrort, felmerül a kérdés: mennyiben lehetek képes segíteni a szenvedő félnek? Hogy ébresszem rá arra, hogy nem kell elszenvednie ezeket, hogy lehet és KELL is nemet mondani, hogy ki KELL állni a saját érdekei mellett és nem szabad hagyni, hogy ilyen szinten eluralkodjon rajta egy másik fél. Biztos, hogy van, de vajon mi a pszichológiai magyarázata annak, ami miatt ilyen szintű kiszolgáltatottság alá veti magát valaki önként? És én is megtettem anno, mert elhitették velem, hogy egy senki vagyok, semmit nem érek, sehova és senkinek nem kellek, örüljek annak a mosléknak, amit elém öntenek. Most másnál láttam elszenvedni azt, amit egykor megéltem.
Lépni kell! Nem élhetjük mások életét, de talán annyit lehet tenni, hogy biztatni és támogatni az adott személyt, hogy ne hagyja magát. Hogy ne féljen a változástól, mert egy elnyomó rendszerben a változás csak a javát szolgálja. Ki kell lépni a komfort zónából, mert a maradás csak a múltban való révedezés, de a jövő a változás adta lehetőségekben rejlik! "Az a baj, hogy..." - ez mind csak kifogás, mentegetőzés. Értem és elfogadom, hogy "ott a gyerek, a ház, a kutya, a hitel, az anyuka, a vasútmodell, a pók a sarokban", de a jelenlegi helyzetben Budapesten nincs olyan, hogy nem találsz más munkahelyet. Illetve csak akkor van, ha nem is keresel.
Majdnem mindenhol szart kell nyelni, csak nem mindegy, hogy mennyiért és milyet. Nagyjából egy éven keresztül "masszíroztam" kolléganőt, próbáltam segíteni, terelgetni, hogy belássa: nem kell csinovnyiknak lennie. Aztán feladtam; szinte biztosra veszem, hogy vannak emberek, akik szeretnek szenvedni a semmiért. "Nem fogjátok elérni azt, amit akartok" - a mai napig hallom a szavait, amit hozzámvágott, teljesen indokolatlanul, amikor "katasztrófa" kolléganő kikészítette idegileg. Pedig az még csak a kezdet volt. Észre kell venni, hol van a határ a "nem adom fel, küzdök és bizonyítok, mert van értelme" és a "nem adom fel, tovább szenvedek, mert annyira félek a változástól, hogy inkább hagyom hogy porig alázzanak" között. Aztán végül úgy hallottam, hogy beadta a felmondását, úgy, hogy nem volt még másik munkahelye. Ehhez a lépéshez valami nagyon drasztikus dolognak kellett történnie. Remélem sikerül ezt az időszakot úgy feldolgoznia, hogy soha többet nem fogja hagyni sehol senkinek, hogy így kiszipolyozzák.
