Tudom, hogy velem van a baj. Azt is, hogy az én nézőponton és értékrendem nagyon különbözik másokétól. Nagyrészt próbálom vagy kizárni, vagy bemagyarázni magamnak, hogy nincs ezzel semmi baj, mert mindenki úgy idióta, ahogy lenni akar. Mégis vannak időszakok, amikor mintha az idióták felhalmozódnának, annyira, hogy már átlépik a tűréshatáromat. 

Tudom, hogy már-már szélsőségesen introvertált vagyok, de azt nem tudom megérteni, hogy azok, akik "normálisak", miért nem képesek alapvető, szociális, íratlan szabályokat betartani. Olyan mértékben találkozok logikátlan döntésekkel, ésszerűtlenül viselkedő - vagy viselkedni nem tudó - emberekkel, hogy ez már nem lehet a valóság. Nem csak a józan ész határait lépik túl ezek a helyzetek, hanem az egész realitást megkérdőjelezik. Mint a politikusok. Észrevette már más is, hogy szinte mindegyikük beillene egy rajzfilm figurának a kinézetük alapján? Ez nem lehet a valóság. Ezek nem lehetnek létező emberek. Nem lehet ennyire torz és korcs ez a társadalom. Mintha agy nélküli, hibásan programozott droidok lennének mindenhol. Senki (vagy csak nagyon kevesen) nem kérdőjelezi meg az értelmetlen, elavult "szokásokat", senki (vagy csak nagyon kevesen) nem gondolja végig, hogy amit csinál, annak mekkora az értéke vagy a kára. 

Térre lenne szükségem. Időre. Levegőre. Vízre. Személyiségekre, olyanokra, akik tényleg élnek, nem csak vegetálva parancsokat teljesítenek. És sokkal kevesebb nőre! Sokkal kevesebb hormonoktól elbutult lefialt szukára. Sokkal kevesebb idióta gyerekre, akiknek már az anyjuk is elcseszett, elkurvult, elgépiesedett tenyészállat. Sokkal kevesebb alkoholista, bemindenezett ezós bullshiteket hangoztatóra, akiknek közben lyukas a zoknia, amit a megvilágosodás jeleként értelmeznek. Sokkal kevesebb emberre. 

Sokkal kevesebb gondolatra.