Évről évre egyre kevesebb a bejegyzés.

Ahogy telnek az évek, halványulnak az emlékek. Túl sok mindent tudnék megosztani, mégsem akarom leírni. Nem misztifikálom túl; nagy része csak lustaság. 

Egy-egy emlék olykor betalál, minta egy rég látott film eseményeit idézném fel, nincsenek meg a részletek, sem a körvonalak, csak látomás-szerű elmosódások derengenek.

Erfurt

2008 januárjában egy hetet Erfurban töltöttem. Ahol akkoriban dolgoztam, a főnökasszony úgy gondolta, hogy.. nos, igazából nem tudom, hogy gondolta. Azt hiszem tervei voltak velem, ha megtanultam volna németül, idővel a pécsi cégnél valami fontosabb pozícióba kerülhettem volna, és talán ennek az előkészítése volt az az egy hetes erfurti út. 

"Majdnem város"-nak neveztem el akkoriban Erfurtot, mert majdnem jó volt, és majdnem szép. Legalábbis akkoriban így láttam, hogy most milyennek látnám, az is érdekes kísérlet lenne.

Talán csak az én szegényes anyagi helyzetem okozta azt a fajta magányt, ami a társam volt abban az egy hétben. Valami nem működött a telefonommal, így hívást sem kezdeményezni, sem fogadni nem tudtam. És természetesen akkoriban nekem még nem volt okostelefonom (volt már egyáltalán 2008-ban megfizethető árban okostelefon?), amin internet lett volna, így minden nap, minden este egy órát a közeli internet kávézóban töltöttem (mert akkoriban még voltak ilyen helyek), hogy B-vel csevegni tudjak kicsit. Szörnyen kínos volt az egész, utáltam a pillanatot, amikor bementem és kézzel lábbal elhadonásztam, hogy mit szeretnék, és utáltam a végét, amikor fizetni kellett.

A szállásom a belvárosban volt, és a cég fizette. Komfortos kis szoba, kis konyhával, saját fürdőszobával. A Trónok harca második kötetét olvastam, de nem boldogultam vele, folyton félretettem, és semmi hasznosat vagy értelmeset nem tudtam csinálni. Kínomban az MusicTV-t néztem, mert ott legalább volt valami műsor időnként angol nyelven, amiből azért többet értettem.

Persze a lényeget nem is írtam; a német tudásom közel volt a nullához, így gyakorlatilag senkivel nem tudtam normálisan kommunikálni. 

Emlékszem, hogy hideg volt, tél volt, hamar sötétedett, ebből adódóan alíg mozdultam ki a szállodából és nem láttam túl sokat a városból. Hétvégén - hazautazásom előtti utolsó napon - elsétáltam a Citadellához. Két dologra emlékszem belőle: nagyon fújt a szél, és a nagyon felújításra szoruló templom mellett (ezt most néztem meg, mert akkor szerintem nem tudtam, hogy az templom) furcsa hangokat hallottam. Valószínű a szél zúgása lehetett, ráadásul az azóta eltelt idő erősen fodrozza az emlékeimet, de úgy maradt meg, mintha női sikolyszerű síró hangok lettek volna - nem teljesen a fizikai valóságból. Szóval biztos a szél szorult be valahova és a régi lemezek, gerendák között áriázott egyet-kettőt, mikor természetesen senki nem volt ott rajtam kívül. A szél folyamatosan fújt, de ezt a hangot mindössze kétszer hallottam egymás után. Utána még ott bóklásztam vagy negyed órán keresztül, de többet nem hallottam ilyesmit.

A hétköznapok a túlélésről szóltak. Megvolt az ütemterv, hogy mindig csak egy kicsit kell kibírni. Csak egy kicsit kell kibírni délig, amikor egy nagy közös étkezőben a főnökasszonnyal ebédeltem, szinte szótlanul, a minimális nyelvtudásom miatt, a dolgozók tekintetének kereszttüzében - ki ez, mit akar itt, miért van nőből, miért a főnökök asztalánál eszik-. Nem elhanyagolható tényező az sem, hogy a munka gyári meló volt, dohánygyártó export gépekhez kellett a kábeleket összeszerelni, lemérni, megfelelő csatlakozókkal ellátni, és rajz alapján beépíteni a kapcsoló szekrényekbe. 

4-en voltunk egy kisebb teremben, rajtam kívül egy tőlem pár évvel idősebb színes hajú srác, meg két 40 körüli fickó, akik bár aranyosak voltak, de annyira naív nem voltam már akkor sem, hogy ne érezzem azt, ami egy ilyen helyzetnek a gondolati úton történő velejárója. Pár nap után sikerült kivívnom a "tiszteletüket", amikor látták, hogy a munkát precízen és gyorsan elvégzem, és nem az a buta libuska vagyok, akinek elsőre néztek. 

Szóval pár órát kellett kibírni délig, amikor a kínos meló után jött a még kínosabb ebédszünet. Aztán már csak pár órát kellett kibírni a munkaidő végéig. 

Itt tanultam meg használni azt, hogy "önmagamat kívülre helyezem". Próbáltam az egészet úgy megélni, hogy nem vagyok önmagamban. A testem csinálja amit kell az agyam meg valahol máshol van és nem vesz tudomást a külvilágról.

Így újra végiggondolva felteszem magamnak a kérdést, hogy "de akkor miért vállaltam ezt el?"

Talán mert akkor adódott először olyan lehetőségem, hogy elutazhassak külföldre. Akkor ültem először repülőgépen. És akkor tapasztaltam meg azt, hogy fogalmam sincs, mi a franc az a honvágy, még úgy sem, hogy senkihez nem tudok szólni és tök egyedül vagyok. Soha nem volt még ilyen lehetőségem, tudnom kellett, hogy hat rám.

Igazából szörnyű volt. Ha nem lettem volna kint egyedül, akkor jó is lehetett volna. Nem kellemes visszagondolni arra az egy hétre, ráadásul hiábavaló volt az egész, mert kevesebb, mint fél évvel később felmondtam a cégnél. Tapasztalatszerzésnek jó volt, ez is kihasított belőlem egy darabot. Elmondhatom, hogy voltam Erfurtban, de kb semmire nem emlékszem belőle a hideg magányon kívül.