Pár hónappal, évvel ezelőtt a most megélt helyzetben fortyogott volna bennem az igazságtalanság miatt érzett harag, düh, gyűlölet. Most csak csalódottan szemlélődöm, elfogadva a jelenlegi állapotot azt nézem, mi az, amit tehetek azért, hogy jobb legyen.

Amikor 1,5 hónapja elkezdtem dolgozni az új munkahelyemen, úgy éreztem, ez tényleg az a hely, ahova való vagyok. Tetszik a munkafolyamat, ha jobban belerázódok, akkor tudom, hogy tényleg jó leszek benne. Tapasztalatom szerint egy támogató környezetben ahol stabil alapok vannak, kb 2-4 hét. 

Itt azonban nincsenek stabil alapok. Nincsen támogató környezet. Vannak viszont nők, a maguk hormonális hangulatingadozásaikkal, kiszámíthatatlanságukkal, nárcisztikus, arrogáns, öntelt stílusukkal. 

Céltáblává váltam és nem tudom mi az oka. Talán hogy nem vagyok vérprofi 2 hét után, talán hogy nem látom még át az összefüggéseket, mivel csak puzzle-részletek lettek elém szórva. Vagy szimplán csak az hogy 20 kilóval kevesebb vagyok a "katasztrófánál". De a legfájóbb számomra mégis az a közeg, amibe ismét sikerült nagyon beletenyerelnem. Napi rosszindulat, ok nélküli utálkozás, mások leszólása, picsogás és mártirkodás a négyzeten. 

Nem keresek általában barátságokat a munkahelyen, sok tekintetben ugyan naív vagyok, de nem ennyire. Jelenleg azonban "szövetségeseim" sincsenek. Van egy őrült katona, aki hadvezérnek képzeli magát, és mutogatva a nemlétező harctéri sebesüléseit, hadrendbe állítja a gyalogosokat. Pedig nincs is háború.

Nincsenek szövetségeseim. Egymagam vagyok az értékrendemmel, a küzdelemmel, hogy mindig a lehető legjobbat kihozni a helyzetből, a lehető legkevesebbet ítélkezni és törekedni a jóra. Legalább kollégák között. De itt sajnos még ez sem megy.