Vannak megszokott arcok, akikkel gyakran találkozok (pl a munkám során), de a kommunikációnk kizárólag az adott helyzetre vonatkozik. Őket nem érdekli ki vagyok én, engem nem érdekel, hogy kik ők. 

Csak néha keletkezik egy-egy rövidzárlat, amikor valamiért belátok  a "hivatalos" álarc alá. És ilyenkor meglátom az embert. Nem a férfit vagy a nőt, mert a nemi identitás is csak egy szerep, hanem önmagát, a lényegét. Nem mondanám azt sem, hogy a benne lévő gyermeket, sem azt, hogy a felnőttet, és a történetét, mert ez mind-mind olyan dolog, amit megítélünk - függően a tanult, hozott mintákból. A legtalálóbb azt mondani, hogy meglátom bennük a létezést. Csak ennyi. Ennek nincs minősége.

Nem tudnám, és talán felesleges is lenne tovább magyarázni. Nem értem a jelentőségét sem ennek, és azt sem tudom, min múlik, hogy ezt meglátom valakiben. 

Azon is gondolkoztam, hogy vajon az emberek mennyire tudnak, vagy mennyire hajlandóak változni. A hétköznapi környezetemben csak azt látom, hogy semennyire; kicsit jobban kifelé nézve meg mindig azok változnak, akik egyébként rendben vannak, és azok sírnak a legjobban, akik fetrengenek a saját kis kotorékukban, és természetesen mindig másokat hibáztatnak. Ez főképp a párkapcsolati problémákban nyilvánul meg.

Nagyon sok mindent megtanultam a saját hibáimból, amiket elkövettem, és még mindig van min dolgozni, és igyekszem ezeket felismerni. Azt hiszem az önismeret legnagyobb mércéje és tükre az ember párkapcsolata, hogy hogyan éli meg, milyen szerepet tölt be azon belül.