"Nekem káosz kell, nem bírom a rendet, zaj kell, ami megöli a csendet! Élet kell és szabadság, nem valami ostoba hazugság! Én nem vagyok jó semmire, de készen állok bármire, még soha nem voltam feldobva ennyire."

- Nemtom'kitől

Látok magam előtt egy képet.

Nem tudom eldönteni, hogy ez egy "jel", melyre jobb, ha felkészülök, vagy a félelmeim vetülnek ki, ezáltal teremtve meg saját valóságukat.

Fájdalom van bennem. Bár tudom, hogy akit kellene, azt nem érdekli. És csalódás. Nem is a közvetlen, hanem a közvetett kapcsolatokban. 

Láttam előre mindent. Nem kell hozzá látnoknak lenni, elég ismerni az emberi természetet. 

Néha kifakadnék, és megkérdezném tőlük: "miért csináltátok?". Vajon mi lenne a válasz? 

A jelenlegi válasz a tagadás és a hazugság. A "becsület szavamra", azonban a becsületnek már nyoma sincs. 

Nem szeretem, amikor igazam van. Ezt már oly sokszor hangoztattam. Szeretnék tévedni, mert az azt bizonyítaná, hogy tévedek az emberekkel kapcsolatban, nincs igazam abban, hogy a nők mennyire undorítóan tudnak viselkedni, erkölcstelenül, számítóan, csak a saját érdekeiket előtérbe helyezve, nulla lojalitás és mindemellett még káröröm is. Mindegyik egy ribanc.

Elengedtem magamból a görcsöt, kifakult a bosszúvágy. Halvány szikrája még megvan a megérteni akarásnak, szavak csengenek a fülemben a nem is olyan távoli múltból ...

... aztán a befejezés elmaradt...

"Ha itt lennél,
Édes semmiségeket suttognék a füledbe.
Ha az enyém lennél , ha csak az enyém lennél,
Még lejjebb húználak,
és behálóznám lényed az idők végezetéig.

Soha nem fogod észrevenni
mily sötétség él bennem,
mélyen a lelkemben.

Amikor mélyponton vagy,
El fogok jönni, hogy leláncolhassalak,
hogy átjárjam a lényed.

Ha elvesztél, csak ha te vesztél el,
Én ott leszek, hogy megtörjem az igaz valóságodat,
És elpusztítsam minden életvágyadat, Kedvesem.


Soha nem fogod észrevenni
mily sötétség él bennem,
mélyen a lelkemben."