Az internet ... otthonról ...
Mégis, mikor a gép elé kerülök, a bőség zavarában nem tudom mit kezdjek vele. Persze azért feltalálom magam. Többek között rengeteg ostoba blogot láttam. Egyik giccsesebb, mint a másik. Vannak egyéni honlapok, amik nagyon stílusosak, a háttérben mégis egy üres fejű, exhibicionista tulajdonost képzelek el.
Ami a blogokat illeti:
Bár elítélem az exhibicionista magatartást - mi több, a véleményemet sem tudom magamban tartani-, elgondolkodtató, hogy egy blog vezetése mennyire magamutogatás?!
Amikor régen megkérdezték, hogy miért írok blogot, azt válaszoltam, hogy mert egyszerűbb, mint X+1 levelet megírni az ismerősöknek arról, hogy mi történt velem.
Mostmár csak kevesen olvassák a soraimat - amit annyira nem is bánok. És ami az okot illeti:
jó dolog leírni valahova azokat a kis dolgokat, amik nap-nap után történnek velem. Sajnos részben én is az elkényelmesedett világ része vagyok, így egyszerűbb nyomogatni a billentyűket, mint tollat ragadni - bár egyesek szerint szépen írok :))
Szeretek gondolatokat ébreszteni másokban, és igyekszem olyan értékeket továbbadni, amik már kihaló félben vannak. Ezek szépen hangzó szavak, de az írásaim csak az esetek kis részében ilyenek, és inkább csak a felszínes hétköznapokról szólnak, olykor-olykor felvetve egy-egy érdekesebb esetet.
Emiatt megpróbálok választóvonalat húzni az eddig írtak, és az ez utáni írások között. Persze ez nem jelenti, hogy nem fogok csip-csup ügyekről beszámolni néha :) Tiszteletben tartva mások magánéletét sajnos nem is mindig tudok olyasmiről írni, amiről szeretnék.
- - - - - - - - - -
A napokban sokszor jut eszembe a volt munkahelyem. Nem tudom ki hogy van ezzel, de nem gondolom, hogy az idő múlása megszépíti az emlékeket. Sőt! Akárhányszor szóba kerül a labor, a klinika, a munka és a volt főnök, jót nem tudok mondani, rosszat viszont annál többet. Mikor eljöttem onnét, megfogadtam magamban, hogy a környezetemet "megismertetem" azzal az emberrel, akinél aljasabbal, gonoszabbal és becstelenebbel még nem találkoztam életemben (igaz, eddig még csak 25 évet éltem, de a tapasztalataim vetekedhetnének sok 40 évesével).
Sokan megmondhatnák, hogy ha nem magánéletről van szó, akkor elég jól bírom a feszültséget. Mégis, nem egyszer előfordult, hogy sírva mentem haza amiatt, mert olyan megaláztatásokat szenvedtem el, amelyek emberi és női mivoltomat sértették. A kiváltó ok általában a hibázás volt. Legtöbbször elírások, ami csoda lett volna, ha nem lett volna, olyan munkakörülmények között, amelyek adottak voltak. Nem mentem fel magamat. Sem akkor nem tettem, sem most nem teszem. Hibáztam. Ennyi. Nincs "de", vagy "azért, mert" ... Az pedig, hogy ki hogyan "bűntet", egyéni dolog, és árulkodik az illető személyiségéről. Lehet, hogy magánemberként a volt főnököm teljesen másmilyen, mint a munkahelyen, ahol azért felelősségteljes pozíciót tölt be, de ettől még a probléma nem oldódik meg attól, hogy teli torokból üvölt, különböző jelzőkkel illet, fenyegetőzik és porig aláz mindenki előtt.
Az emberek mindig elfelejtik keresni az okokat. Csak az okozatot látják... Vagy lehet, hogy nem is elfelejtik keresni, hanem inkább nem akarnak szembesülni az okokkal? Elvégre egyszerűbb siránkozni és mást hibáztatni, mint belátni, hogy a legtöbb dolognak a kiváltói mi magunk vagyunk. A legrosszabb pedig az, mikor ismerjük az okokat, azonban nem tudunk hatással lenni azokra.
Nos a mai "ok-oskodásból" ennyi elég is lesz :)
