A kis videó arról szólt, ahogy egy nőnek megvalósultak az álmait. Bár a vágyai oly egyszerűek és hétköznapiak voltak, hogy semmi különleges nincs benne, mégis elvarázsolt, mosolyra fakasztott. Talán mert ismertem őket, és tudom, milyen nehézségekkel kellett megküzdeniük. Társadalmi normák, eddigi élet feladása, elfogadtatás másokkal ... nagyon nehéz lehetett. Remélem valóban megérte nekik. Bár az egyik fél arca beesett, megfáradt. Őt érte a nagyobb nyomás. Mégis van az egészben valami varázslatos. Nem szoktam elérzékenyülni egy-egy  videón, vagy fénykép összeállításon, most mégis... Biztos öregszem. 

Tudom honnét indultak, tudom milyen főbb akadályok álltak előttük. Emlékszem egy-egy elvétett megjegyzésre, amikor ez még el sem kezdődött. És most ott állnak egymás mellett.

Azt hiszem mások az ilyen eseményeket irigységgel szokták szemlélni, engem megelégedett boldogsággal tölt el. Nem tudom leírni az érzéseket, amiket kelt bennem. Látom a boldogságot az arcukon, a mozdulataikban. Látom mennyit dolgoztak, dacoltak a sorssal, hogy elérjék a jelen állapotot. Mintha egy mese vált volna valóra. 

De minden mesének vége van egyszer...

Szabó Lőrinc: Semmiért egészen


Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.

Néha olyan üres minden.
Nincs semmi.
Se jó, se rossz.
Csak űr.
És nem tudom minek a hiányát érzem.
Súlyként nehezedik rám minden apró morzsa. De valahogy a terhet sem érzem. Csak egyszerűen üres. És nem érdekel. Ilyenkor beszélgetni sincs kedvem önmagammal. Nem fáj. Nem tölt el boldogsággal. Közömbös. És unalmas. Csinálom, mert kell. De tudom, hogy nincs se értelme, se jelentősége.
Tudom, hogy pillanatnyi, hogy el fog múlni. Jobb, mintha fájdalommal töltene. Csak olyan furcsa. Szagtalan, színtelen, ízetlen, monoton. Mint a fólia alatt növesztett,  korai eper.
Bár eddig csak olyan epret ettem idén, ami finom volt. Ez valamit megmozdít. Eper.. szeretem. Azt hiszem. De most még ez sem érdekel. Finom ha van. Ha nincs, akkor nem kell.
Semmi nem jó.

"kellene írnom végre ide is, de lusta vagyok, mint a főd"

Miért okoz fájdalmat másnak az, ha tisztességesen "játszok"? Miért kell, hogy összetörjek ezzel álmokat, vágyakat... lelkeket?

Akárhányszor elgondolkodom azon, mi a valóság, vagy az igazság, mindannyiszor rá kell jönnöm, hogy abszolút értéke egyiknek sincs. Minden viszonyított, és minden igaz, bizonyos szempontból megvilágítva. Mindent meg lehet ideologizálni, és ha valaki elég nyitott, képes meglátni, hogy sok esetben az egymásnak ellentmondó észérvek ugyanakkora súllyal és realitással vannak jelen. Tulajdonképpen az eredmény szubjektív. Nem olyan, mint egy matematikai képlet, amit bár többféle módon meg lehet oldani, az eredmény egy. - Bár nem vagyok matekzseni, de az is lehet, hogy az eredmény mégis változik, ha azt más rendszerben kezeljük.

Mindenki máshova helyezi az abszolút értéket, és abból a pontból kiindulva kezeli az életét, és nézi a dolgait. Talán ez lenne a szabad akarat, nem pedig a döntés lehetősége?

Mitől függ, hogy egy jellem honnét indul, hogy az általa generált és befogadott érzések, tapasztalatok milyen irányba mozdítják, és ő maga azt hogyan értékeli? Genetika? Neveltetés? Tanult dolgok? Nyilván mindez közrejátszik. Mi biztosítja a lehetőséget ahhoz, hogy az emberi elme ilyen széles skálán mozogjon? És tulajdonképpen a természetnek mi a célja azzal, hogy lehetőségünk van erre? Továbbá, ha már lehetőségünk van rá, miért nem használjuk ki?

Ez az egész eszmefuttatás egy kis időre mintha kinyitott volna előttem egy ajtót, ami mögött valami olyasmi van, amit eddig nem ismertem, nem láttam. Szeretném szélesebbre tárni és belépni.

Annyi mindent szeretnék...

Szeretnék közös fényképeket, szeretnék közös élményeket. Szeretnék büszkén állni vele, mellette mások előtt, elmondani, hogy összetartozunk.

Mintha az üres tenyeremmel dicsekednék, mintha egy üres vödröt cipelnék úgy, hogy azt hiszem tele van.

Mégis kellenek az illúziók, azok nélkül minden szürke és sivár.

Legtöbbször arra az állapotra vágyom, amiben ha benne lennék visszavágynék oda, ahonnét kiindultam. Nem tudom mi a megoldás. Saját farkába harapó kígyó. Ráadásul tavaszodik.

Félek... olyasmibe tenyereltem, ami elég kellemetlen.

A halak egymás ellen fordultak, marcangolják egymást.

Bármennyire is próbálom tagadni és bármennyire is próbálok küzdeni a gyengébbik, szenzitív énem ellen, néha kirobban belőlem. Mindennél jobban vágyok egy érzésre, és vágyom viszonozni is azt.

Mit jelent kelleni valakinek?

Milyen lehet, ha valaki még a halálod után is vörös rózsát tesz a sírodra, mert annyira szeret?

Ismét itt bújkál a bőröm alatt. Azt hiszi nem veszem észre. Sunyin kifelé kacsingat, megbújik, beágyazódik a sejtjeimbe. Nem tör a felszínre, mert tudja hogy úgy veszítene. Ehelyett alattomosan, láthatatlanul irányít, érzéseket generál, amik fölöslegesek, tévképzeteket ad, suttog a fülembe. Illúziókat rombol, fájdalmat okoz. Úgy látszik nem pörgettem eléggé az agyamat, ismét bekattant az üresjárat, füstöl és börrög. Mi kell ahhoz, hogy eltűnjön?

Tudom ám a választ ... de kevés vagyok egymagam hozzá.

Néha megunok embereket. Nem ők tehetnek róla. Van egy pont, amit ha elérek náluk, akkor onnéttól kezdve mintha elvesznének az értékeik. Vagy mintha sosem lettek volna, és csak én képzeltem volna beléjük. Nem tudom melyik igaz. De unalmassá válnak. Unalmasak a szokásaik, a cselekedeteik, azok a dolgok, amiket szeretnek, unalmassá válik a gondolkodásuk és az értékrendjük. Mint amikor sötétben a szemed sarkából látsz egy kis világosságot, de ha odanézel, akkor nem látod. Vagy mint amikor sötétben próbálsz belenézni egy másik ember szemébe. Csak akkor látod, ha konkrétan nem azt nézed.

Valami őrület kell, hogy kiragadjon ebből az unalomból. Valami új, mindent megrázó, földig romboló, veszélyes történés. Egy újabb adag adrenalin, vagy egy újabb megfejtendő ember, személyiség. A hátterében biztos ott motoszkál egyfajta remény is; igen, szeretném megcáfolni magamat; igen, be akarom ismerni, hogy tévedtem; igen, mindaz, amit eddig hittem, gondoltam és tapasztaltam csak korcs megfigyelések eredménye.

És legfőképp: igen, boldog vagyok ... és van olyan, akit boldoggá tudok tenni a létezésemmel.

... vagy mindez csak illúzió ...

Reggel egy tehervonat száguldott el előttem, talán szénnel volt megrakodva. Közel álltam, éreztem a menetszelet, néztem a vagonok oldalán az ajtókat.

Noha sok esetben érzéketlen vagyok és semmi empátia nincs bennem, megcsapott az az érzés, hogy milyen lehetett vajon egy ilyen vagonban várni a végzetet, több tíz-száz másik emberrel hering módjára összezsúfolva.

Nem érdekel a holokauszt, nem foglalok állást. Nem sajnálkozok és nem is szentségelek. Nem izgat maga az esemény. De valami megfogott. Volt abban a vonatban valami átszellemült, valami múltat idéző, valami egészen személyes. Beleborzongtam, éreztem ahogy a gerincem mentén végigfut a hideg.

Mostanában furcsa mélységeket élek meg. Mindkét halacska szabadjára van engedve, kedvükre teszik a dolgukat. Két életem van, de mégsincs egy sem, egyikben sem vagyok teljes önmagam. Próbálom az érzelmeket háttérbe szorítani, és pörgetni az agyam, vagy kíméletlenül dolgoztatni a testem; visszaadni mindazt, amit kapok. Sokat kapok, hálás vagyok érte. Egyszerre tölt el örömmel és fájdalommal. Talán nem is tudok örülni valaminek úgy, hogy az közben ne fájjon. Micsoda szentimentális faszság!

Mindeközben tavaszodik, a felpezsdülő hormonok is teszik a dolgukat. Tegnap megnyomtam volna ismét a STOP gombot.

Lassan egy éve...

- Szia, Te ki vagy?

- Én Te vagyok.

- Biztos vagy ebben?

- Teljes mértékig.

- Akkor Én ki vagyok?

- Te is Én vagyok.

- És hogy kerültünk ide?

- Te akartad.

- Akkor amit én akarok azt Te is akarod?

- Nem.

- Akkor miért?

- Mert most erre van szükség.

- Mihez?

- A kiegyenlítődéshez.

- Nem értem.

- Nos, az nem feltétlenül baj, csak hagyd, hogy megtörténjen.

- És jó lesz ez így?

- Mi számít jónak?

- Ami boldoggá tesz.

- Akkor minden bizonnyal.

- És mikor leszek boldog?

- Amikor hagyod végre hogy észrevedd, hogy azok vagyunk.

- De nem érzem.

- Mert tagadod.

- Ugyan, hogy tagadnám, amikor ez minden vágyam?

- Talán mert nem tudsz mit kezdeni vele.

- Ez hülyeség.

- Az, de élvezed, különben nem csinálnád.

- Fel akarok ébredni.

- Akkor tedd.

- Ha felébredek eltűnsz végre?

- Itt sem vagyok.

- De válaszolsz a kérdéseimre.

- Valakitől válaszokat vársz, hát tessék, megkapod. Látod? Ez sem jó neked.

- De, jó, csak furcsa. Ha meg tudom válaszolni a kérdéseimet miért teszem fel őket?

- Mert mástól akarsz megerősítést kapni.

- Ennek semmi értelme.

- Valóban. Csak hagyd, hogy történjen. Elvégre mit veszíthetsz?

- A józan eszemet.

- Ez valami vicc ugye? Hisz azt már rég kidobtad.

- Hol van az a doboz?

- Itt, alattunk. Benne ülünk.

- Ki akarok jutni!

- Bármikor kimehetsz, ez Te is tudod. Te akartál bejönni. Én pedig szívesen látlak.

- Máskor is jövök majd.

- Persze.

...Persze hajnal van megint

Az idő ránk legyint

Alvó tested mellett áll a tegnapi én...

Olykor késztetést érzek a "megnyilatkoztatásra". Aztán rájövök hogy semmi érdemleges nem lenne a mondanivalómban. Meg aztán úgysem számít.

Most komolyan ... mi az, ami igazán számít?

Pótcselekvések. Rájöttem, hogy rengeteg pótcselekvésem van. Egyik másik nem túlzottan etikus.

Érdekesek az emberek. Beértem abba a korba, amikor az ismeretségi körben mindenki rendelkezik már legalább 1 személyes tragédiával. Persze van aki többel.

"A halál romantikája" ... furcsa és félelmetes.

Szeretnék látni egy napfelkeltét.

Lehet hogy boldognak lenni azt jelenti, hogy adott pillanatot, helyzetet, történést nem viszonyítunk másikhoz? Ha nem nézzük azt, hogy bizonyos cselekedetek másoknak lehet hogy csak pótcselekvések, ha nem keresem az okot, a miértet, akkor talán sokkal több tökéletes pillanat lenne az életemben.

Néha megnyomnám a STOP gombot. Csak egy kicsit. Csak egy kicsit tovább. Ha tehetném beragadnék két másodperc közé és onnét nem is mozdulnék.

Jó lenne leírni, de ide nem lehet... majd a másikba...

Néha védtelen vagyok, lehullik a pajzs.

Néha bekopogok a kisajtón, kinyitom és köszönök magamnak. Leülünk beszélgetni, majd egymás zsebébe rejtjük a titkokat. Aztán az egyik előveszi az ostort, a másik pedig a konyhakést.

Lelkiismeret furdalás... érdekes érzés...

Halaim, aranyhalaim... merre úsztok már megint össze-vissza?

Kicsit kevésbé elvont; kicsit racionálisabb.

Nem értem a rosszulléteim okát. Pénteken ismét eldobtam a kanalat, ráadásul egy szórakozó helyen. Szerencsére a mosdóban, így senkinek nem okoztam gondot. Kellemetlen. Nem tudom mi idézte elő. Tény hogy mostanában fáradtabb vagyok kicsit. Talán 1,5 dl bort ittam. Előtte meg ettem rendesen.

És jött az oxigén hiány. Ásítani kezdtem, pillanatok alatt el tudtam volna aludni. Aztán jöttek a fehér hangyák, éreztem ahogy a végtagjaimból kiszáll az erő, ahogy az arcomból távozik a vér és egyetlen másodperc alatt lever a víz. Talán az alapból alacsony vérnyomásom miatt. Erre meg rájön a cigi érszűkítő hatása. Lehet hogy régi volt a bor. Vagy az is lehet hogy a kaja nem volt jó, amit napközben ettem. Biztosan valami triviális magyarázata lehet.

Puha takaróként ölel körbe mindaz, ami eddig korbácsként csapott le a lelkemre. Sokkal könnyebb elfogadni a "rosszat", ha egy bizonyos helyzetet magad választasz. Akkor tudod, hogy az a te választásod, döntésed volt. De amikor bele vagy kényszerítve valamibe, annál nincs pokolibb érzés. Amikor szembesülsz azzal, hogy nincs választásod, csak egyszerűen kénytelen vagy elfogadni a jelen helyzetet akkor jön a pánik és magány érzet.

Amikor csak az utcán sétálok hazafelé, és bár tudom hogy nem vár otthon senki, mégis jó érzéssel tölt el, hogy hazamegyek.. ezt szeretném megőrizni. Tudom hova vezethet ez, bár alkatilag úgy hiszem nem vagyok alkalmas arra, hogy hosszútávon egyedül éljek.

Nem kellenek játszmák.

Nem kellenek maszkok.

Csak magam vagyok.

Egymagam.

És a világ..

Ültessünk fát. Vagy csak egy virágot. Vagy jobb ha cserepestől kiteszem a parkba? Mennyire biztonságos ha gyökeret ereszt?

Ami elsőre egyszerűnek látszik és elégedettséggel tölt el, az csak hazugság vagy azon ritka tünemények egyike, ami önmaga egyszerűségében igaz?

Kell még egy szó, egy ölelés..

A tenger erős hullámokat vet, de nincs vihar. Vajon mit vet ki a partra?

Jó lenne a köteléket ledobni.

Kockával dobnám ki a következő lépésemet, és dobnék egyet másoknak is. Talán a Sors is ezt teszi. Néha csal, láttam amint dobás nélkül mozgatta a bábukat. De utána megjutalmazta őket, mert hagyták magukat.

Kaotikus? Valami mély. Kell az az állapot. Érzem az agyamban az impulzusokat, mintha benéznék egy ruhásszekrény aljára. Ott van, mégis észrevétlen. Erő van benne, de nem tudom mi ez, sem azt, mire lehetne használni. De érzem a lüktetését és a sodrását. Biztos az a kurva telihold..

Ha varázsló lennék tárgyakat mozgatnék, térkapukat olvasztanék össze, fraktálokat színeznék ki és fűznék össze.

Valami élet lüktet, egy vékony vénában lángol és feszíti a határait. Apró repedéseken keresztül szikrázik kifelé, és perzseli mindazt, amit elér. Legyen hát! Olajat öntök rá, hadd lángoljon kedvére..

Nem tudom elhelyezni magam az életben az emberek közt, pontosabban a korosztályok között.

A korombeli nők egy-egy kivétellel annyira máshogy néznek ki és máshogy gondolkodnak. Ott kezdődik, hogy a legtöbbjük eleve erősebb testalkatú nálam.

Ami az agyamban van, nincs összhangban azzal, mint ami kívülről látszik, vagy mint amit a lelkem érez. Azt hiszem ebből (is) ered a kettősségem, nem tudom megjeleníteni kívül azt, ami belül van, vagy ha úgy tetszik felnőlni ahhoz, ami az elvárt, megszokott.

Megkezdődött ma az igazi hóesés.

Még 2,5 óra van vissza a munkaidőmből.

Szét vagyok zuhanva...

One pill makes you larger

And one pill makes you small

And the ones that mother gives you

Don't do anything at all

Go ask Alice

When she's ten feet tall

And if you go chasing rabbits

And you know you're going to fall

Tell 'em a hookah smoking caterpillar

Has given you the call

Call Alice

When she was just small

When men on the chessboard

Get up and tell you where to go

And you've just had some kind of mushroom

And your mind is moving slow

Go ask Alice

I think she'll know

When logic and proportion

Have fallen sloppy dead

And the White Knight is talking backwards

And the Red Queen's "off with her head!"

Remember what the dormouse said;

"Feed YOUR HEAD

A KisIsten teátrális álma:

Egy toronyban vagyok, neki pedig fel kell jutnia hozzám. Nehezen lehet felfelé haladni. A torony falának egy része üvegből van, átlát rajta. Odakint távol-keleti táj, hegyek, lemenő nap fénye, ami vörösre festi a tájat. Tejfolyó, rajta sárkányok.

Bárcsak az oroszlán a szelidítője mellett sétálhatna...

Tisztában vagyok azzal, hogy lehetne rosszabb is. Igen. Például ha nem lenne munkám. ...

Elveszve érzem magamat. Annyira szívesen leírnám mi hiányzik és miért. De azt hiszem szembeállítanának a szavaimmal, és még az a kicsike is elveszne ami még talán maradt.

Voltam már hasonló helyzetben, mint amilyenben most. Nagyon rossz. És itt most nem az érzelmi oldalra gondolok, hanem sokkal földhöz ragadtabb, racionálisabb dolgokra.

Kicsit úgy érzem hontalan vagyok. Kicsit úgy érzem egyedül vagyok a világban, és még a játék macimat is elvették. Kicsit úgy érzem mintha minden vágyat és reményt gyökerestől próbálna kitépni belőlem egy erő. Kezdek beleszakadni, és egyre lejjebb süllyedek. Olyan akadályok gördülnek elém, amik teljesen fölöslegesek és értelmetlenek. Nem számíthatok az emberekre. Van akikre igen, és hálás is vagyok nekik ezért. De amikor tettekről van szó, tényleg kevesen állják meg a helyüket.

Köszönöm azoknak, akik segítenek.

Köszönet azoknak, akik tetteikkel állnak mellettem.

Nagyon nagy az űr... bárcsak betöltené valaki.

Tudom a Sorsról hogy jó humorérzéke van. Tudom, hogy az esetek többségében fogja a kezemet, még olyankor is, amikor hisztis gyerek módjára durcásan ellenkezek vele. Mások azt mondják kiszámíthatatlan, de ez nem igaz. Kezd összeállni a kép, kezdem látni az eddig rejtett vonalakat. A háttérben lapuló okot persze nem tudom, de kicsit látom merre tart, és mi miért történt. Olyan embereknek tulajdonítottam fontosságot, akik valójában csak mellékszereplők voltak.

Egy dolog biztos; ha valami abszurd, morbid, hihetetlen, akkor tuti hogy megtörténik. Mint Pratchett világában; aminek az esélye 1:1 000 000-hoz (vagy fordítva írják?), akkor az tutira bejön :)

Tényleg vannak KisIstenek :)

Jelzés: "mt"

Mindig minden változik, és ha valaki, én ki nem állhatom a változásokat, még akkor sem, ha azok adott esetben jók. Zömében úgyis rosszak.

Vannak emberek, akiket kívül helyezek az életemben, kicsúsznak a perifériára, kiesnek a belső körből, vagy csak önként távoznak egy előkelő pozícióból. Az elmúlt héten több ilyen személy is lett. És vannak mások, akik pedig kopognak, jönnek, jelen vannak. Akikre talán majd a jövőben is számíthatok. Nem akarok bízni senkiben, nem akarom úgy érezni, hogy számíthatok bárkire is. Annál fájdalmasabb, ha az ellenkezője igazolódik be. Ne tudom ki az, aki csak megjátssza magát, akit esetleg csak bizonyos érdekek vezérelnek, akinek célja van a jópofizással, és ki az, aki őszintén mellettem áll. Azt hittem jó emberismerő vagyok, de van aki kifog rajtam, nem látom tisztán azt, mi motiválja, vagy milyen érdeke származik abból, ha kedves velem. Aztán rájövök, hogy tulajdonképpen nem is érdekel. Ha át akar verni, tegye. Olyan mélyet úgysem tud sebezni.

Az egyetlen "cél", ami maradt, hogy adott helyzetben jól érezzem magam, hogy kihozzam a legtöbbet és a legjobbat az éppen aktuális történésből. Nem fogok foglalkozni a "mi lesz utána" kérdéssel. Jól akarom magam érezni, és ha ehhez az kell, hogy a pillanatoknak éljek, akkor azoknak fogok élni. Tervezni, bízni, szeretni ebben a világban már/még úgysem lehet...

Még mindig alig bírok járni. Mostmár nem a térdemmel van a gond, hanem a bokámmal. Ráállni is nehéz, hát még naponta 2x megtenni azt a kb. fél órás sétát a munkahely és a lakás között.

Lassan el kell kezdeni dobozolni is. Nincs hozzá erőm. A lakás hideg és üres, hiába van tele bútorral, könyvekkel.

Nem tudom meddig bírom... nem hogy jobb lenne az, ami bennem van, hanem sokkal gyötrőbb, kínzóbb. Kegyetlen érzés. Miért nem lehet jobb? Könnyebb lenne elviselni, ha legalább egy kicsi lenne ... főleg most. Főleg így...

Hiányzik a cicám is. Nagyon.

A napom abból áll, hogy összeszorított fogakkal ülök és dolgozok. Néha nem bírom, olyankor kimegyek a mosdóba és próbálom visszafojtani a könnyeket, visszahúzni a maszkot.

Fáradt vagyok. Szeretnék ellenni egy kis ideig valahol. Nyár óta - amikor utoljára voltam szabin - vagy 10 évet öregedtem. És esély sincs arra, hogy kivegyek pihenőt. Még a költözésre is csak 1 napot hagyott főnököm. Apránként pusztulok el.

Kár hogy nem érted meg, hogy egy kicsi is elég lenne ahhoz hogy könnyebb legyen...

Olyan a fájdalom, mint egy üszkösödő fertőző seb. Egyre mélyebbre eszi magát a húsban, átterjed mindenhova, lüktet és vérzik amikor felszakad, és mindig felszakad.

Tudom mi lenne a logikus, tudom mit kellene tenni. De annyira nehéz, annyira fáj.

Lassan-lassan a fizikai állapotomra is ráhúzza magát az, ami a lelkemben van. Nem bírok járni...

Ha visszamehetnék az időben mit mondanék vajon a 21 éves Krisztának?

Márciusban lesz 9 éve, hogy vezetem ezt a blogot, mégha nem is rendszeresen. Túl sok az emlék. Túl sok a tapasztalat. Túl sok a megélt csalódás. Rosszabb, mint egy szappanopera.

Azt hiszem azt mondanám magamnak, hogy a leghelyesebb az lenne, ha azt tenném, amit Balázs is tett.

Felteszem a mérlegre az eredményeket, kiértékelem az elmúlt 10 évet. Vagy akár 30-at. Nem tetszik az eredmény. Ez így nem jó. És ha ezt a tendenciát folytatja, akkor semmi jóra nem számíthatok. Biztonságot akarok. Tiszta, becsületes dolgokat az életembe. Akkoris ha azok olyan egyszerűek mint egy bot.

Elfelejtettem milyen érzés is az, amikor egy kapcsolatban, ahol mind a két fél közel hasonlóan szeretik egymást, az egyik csak úgy, önszántából megöleli a másikat. Milyen érzés volt, amikor tudtam, hogy szeretnek és viszont szeretek?

Itt vagyok lassan-lassan 30 évesen. Ijesztő a szám... körbenézek ismeretségi körben. Mindenki házas, vagy legalábbis párkapcsolatban él valakivel, sok helyen gyerek is van már.

Én meg most készülök másik albérletbe költözni (10 év=8. albérlet), párkapcsolatom gyakorlatilag nincs, a macskámat sem vihetem magammal, a fizetésem kevés, a lelkem darabokban. Nem látom miért lenne érdemes küzdeni. Mérhetetlen fáradtság uralkodik bennem, hol jobban, hol rosszabbul viselem. Vannak napok, amikor majd kicsattanok, máskor pedig az ereimet nyiszálnám. Túl nagyok a kilengések. Biztos lehetne diagnosztizálni.

Szeretnék szerelmes lenni.. valakibe, aki elfogad, aki szeretni tud. Aki erőt tud adni. Akinek kellek. ..

Végülis csak a hitemet veszítettem el abban, hogy kellhetek valakinek..

Mindenki a saját szintjének megfelelően kapja az élettől a nehézségeket - legalábbis ezt mondják az okosok. Arra még nem sikerült rájönnöm, hogy az, ha valaki kisebb mértékben kapja, akkor az most egy szinttel lejjebb, vagy feljebb van-e attól, aki nagyobb adagban kapja a kakit a nyakába. Egységesen mindenesetre elmondható, hogy kurva nagy szarban vagyunk. Persze ez nem az a blog, ami erről szólna. De életemben talán most először érzem azt, hogy gáz van. Hogy félek. Hogy nem vagyok biztonságban.

Gyerekkoromban volt egy hang, amitől mindig paráztam, ami rémálmaimban jött mindig elő. Valamiféle távoli menetelő hang, pontosan nem tudom, nem emlékszem. Talán gépek távoli zaja, amik közelednek, vagy nagyobb embertömeg lépteinek zaja. Kiváltott belőlem egy olyan érzést, hogy el kell bújni, el kell menekülni, mert baj lesz. Most is ilyesmit érzek. Csak nem tudom hova lehetne menekülni. Meg persze ez nem álom.

Tényleg félek.

Minden dobbanás visszahangzik a fejemben, hatalmasan, súlyosan. Szürke fényben úszó terem, a falat egy ponton beszűrődő fény világítja meg. Előtte egy hatalmas gong, vaskos támasszal.

Visszaöklendezem az érzéseket, melyek a forgástól felkavarodnak. Mozgások, képek. Mi az ott bent, ami szunnyad, és nem tudom hogy nevezik? Erő van benne, mint egy láthatatlan csáp, csapkod a felszín felé. Nem tudom megfogni, kifolyik az ujjaim közül, párolog minden lélegzetvétellel. Mint egy álom. Egymásba csúsznak a síkok, lenyomatokat hagynak maguk után, melyek nem értelmezhetőek máshol, csak ha saját színeik előtt táncolnak. Amikor belélegzed sűrű páraként csapódik beléd, agyad apró zugaiba látatlanul befészkeli magát, kibérel egy kis sarkot és ágyat bont.

Szeretném számokkal leírni, de ezeket a számokat nem ismerem. Szeretném betűkkel kifejezni, de az írásjel, mely alkalmas lenne rá ismeretlen az emberiség előtt. Emelkedett, vagy olyan mély, hogy beláthatatlan. Itt él bennem, mint egy parazita. Görcsös rángatózása felkarcolja a lelkem.

Ébressz fel ha álmodom. Vagy ölelő karjaiddal védj meg a démonjaimtól.

Hadd maradjon meg az a pillanat. Egyetlen másodpercbe zárt örökkévalóság. Miért kell múlnia?

Szürke szörnyek a hétköznapok, vasfogakkal. Valami más kell. Kell hogy kitörhessek, kell hogy legyen mit várni, tervezni, pörögni. Ha nem pörgök, bezuhanok. Ha csak csöndesen ülök otthon az agyam kattogni kezd. Üresjárat. Füstöl. Nem ez az élet való nekem. Valami másra vágyom. Vajon annak mi lenne az ára?

Felperzselek mindent. A lángot a hazugságok táplálják, abból pedig bőven van. A tűz szétterjed az ereimben, feketére kormozza a lelkem. A testem lebénul, csak egy üres váz. Már rég halott vagyok, a végtagjaim jéghidegek, semmi nem tud felmelegíteni. A kín maró cseppjei végigfolynak az arcomon, felhorzsolt bőrömből sisteregve szivárog a lét.

Miért kellett ezt? Miért kellett így?

Mi vagy, amitől az őrület árama ennyire magával ragad és áttaszít egy kaotikus dimenzióba? Ahol a rémálmaim életre kelnek, és nincs hatásom a tetteim felett. Itt már minden mindegy. Veszítettem. Elbuktam. Bántottalak és bántottál. Küzdelem, remény mindhiába. Csak azok a percek maradtak, amiket becsomagoltam és rejtett kincsként őrzök. Itt élsz bennem. Darabjaimra morzsolsz. Tálcán nyújtottam a legnagyobb értéket, melyet ember hordozhat önmagában, felhabzsoltál mindent, nem figyelve, hogy egyre kevesebb marad. Mostanra elfogyott a lelkem utolsó szelete is. A könnyeimmel együtt elfolyt minden értékem, minden vágyam és reményem. Az utolsó virág is elhervadt, száraz kóróként növi körbe a csontjaimat.

Az oroszlán széttépte a neki vetett húst. Mivel nem kapott többet, önmagát kezdte marcangolni.